|
A nemzeti
himnusz kiválasztása és története
 A
magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc (1790-1838), a reformkor
egyik nagy költője írta 1823-ban, és először 1828-ban jelentette
meg. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc (1810-1893), zeneszerző és
karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt
pályázatot megnyerte. A Himnuszt a budapesti Nemzeti Színház
mutatta be 1844-ben, azonban csak 1903-ban lett az ország
törvényileg elfogadott himnusza.
Az épülő szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta
Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, szocialista himnusz
szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, változtatásra
szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: Minek új? Jó
nekünk a régi himnusz. Ezzel az új himnusz témája lekerült a
napirendről.
Kölcsey Ferenc
élete
 Kölcsey
Ferenc (1790. augusztus 8. Sződemeter-1838. augusztus
24. Szatmárcseke) Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey
Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt.
Apja korán meghalt (1796. augusztus 9-én),
ezért az akkor 6 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte
iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult.
Bal szeme világát gyermekkori himlő
következtében elveszítette. 11 éves korában meghalt édesanyja,
ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája
vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének.
1813-ban költészetet tanult. 16 éves korában írta első verseit.
Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg
Kazinczyval, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából
ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe
lett Kölcseynek.
1809-ben befejezte tanulmányait a debreceni református
kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi
vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az
irodalomért. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott
gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett
gondoskodott öccseiről is.
1823. január 22-én fejezte be nagy költeményét, a Himnuszt.
E napot ma a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A
mű eredeti kéziratát Kölcsey sajátkezű aláírásával az Országos
Széchényi Könyvtár őrzi.
1826-ban Pestre utazott, ahol megalapította az Élet és
Literatura című folyóiratot.
Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós
Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos
Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én a
nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.
1832-ben megyei főjegyzővé, ugyanabban az évben november 6-án
országgyűlési követté választották.
Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek
visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával
korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.
Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem
vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a
Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.
Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi
perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére
és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla:
Nem közénk való volt.
Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos
útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és
egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt. |
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
 |
Kezdőlapra 
